megnyitó: 2016. június 23. 19:00
hogyan tud egy, a fülöp-szigeteken született férfi ennyire tisztán és mélyen, belülről fakadóan a roma szubjektivitásról beszélni? ez a kérdés vibrált a levegőben, mikor először találkoztunk camilo antonio költészetével a gallery8-ban, a roma kortárs művészeti térben, budapesten, 2015 márciusában a roma body politics kiállítás megnyitóján. egy egyszerű beszédre számítottunk, de ehelyett a gallery8 csapata és látogatói egy performanszon találták magukat. vendégünk, az egyszerre gyönyörű és felforgató sorait szavaló költő megtanította közönségének hogyan képződik a tekintetben, a tekintés pillanatában a faj és hogyan nehezíti meg a társadalmi kapcsolatokat a nézői felügyelet, amely történelmileg és elválaszthatatlanul beleszövődik az európai kollektív tudatba és a kulturális szellemiségbe.
camilo gyönyörű és kifinomult költészete ion neculai feltűnően találó műalkotásaival inspirálják együttes aktivizmusunkat- az állandó árral szemben úszást- ez köt össze mindannyiunkat. ugyanannak a hazának vagyunk lakói, a számkivetettek földjén, a téren kívüliségben, és a „már nem ott, de még nem itt” tapasztalattal, ahogy a költő fogalmazta. ebben tanulunk élni és a lényegünkké váló számtalan holmival. kiváltság a versein összekötve lenni a költővel egy engedetlen ellenállásban: a gazdasági habozás ellenében csatlakozni a felforgató engedetlenségéhez, ami felfedi az intézményesített osztályok kiváltságait, vele együtt mosolyogni, mikor az egzotizmust eltúlozza, megcsavarja és építő humorba fordítja, és visszaállítja a hitünket az emberiség közösségébe, az egyszerű, a föld bolygóval tiszteletteljes élet erejébe.
junghaus tímea
„gyere a szemantikai teremen belülre, legyél a kamerám: a fülöp-szigeteken születtem és nevelkedtem, engedtem, hogy a tao legyen a vezetőm a kulturális imperalizmusba, mint megtanulni megosztani az ágyamat vendégekkel és segíteni állást találni az indo-kínai menekülteknek manilában
nevettem és sírtam a tudat-módosító hippikkel san franciscoból és az osztrákokkal a colorado rockiesban, mielőtt washingtonban meneteltem a civil mozgalmakkal, hogy a vietnámi háborúnak legyen vége, és hogy a fekete életek számítsanak
átkeltem az atlantin: európában még elszántabb aktivistává váltam az 1968-as forradalom szülötteivel, de éhes lettem és állást kaptam az egyesült nemzetekben, bécsben: segítettem nőknek és marginalizált csoportoknak stratégiát kidolgozni a megélhetésért.
aztán elhagytam az egyesült nemzeteket és be-érkező eu-polgárrá váltam az osztrák nemzet által, de szembe találtam magamat a telepített kamerákkal, amik feltárják, amit a papírok elhallgatnak: ausländer a kinézetben és a beszédben: már nem ott, de még nem létezni itt.”
camilo antonio
bukarestben láttam meg a napvilágot és képeket firkáltam, ahol csak tudtam, bár átlagos oktatási pályám volt, ami eljutatott az óvodából az építészeti mesterdiplomáig.
közben különböző utakat próbáltam ki: rajzfilmeket készítettem és díjat nyertem. egyéves kitérőt tettem egy orvosi iskolába. aztán latolgattam, hogy művészeti iskolába menjek-e, de végül eldöntöttem, hogy építész leszek.
hét évig intenzíven dolgoztam építészként, ezalatt tanársegéd lettem. a gyerekek oktatását választottam, amiről azt gondoltam, hogy itt használhatom a legjobban az építészet nyújtotta képességeim széles skáláját. a szociális elkötelezettségem vitt a romákkal közös projektek felé, amikben az elmúlt öt évben dolgoztam az erste stiftunggal. és ez volt az ahol és ahogy találkoztam camiloval, akinek költői kitörései rezonáltak a saját művészeti érzékenységemre, és kihívást jelentett, hogy egy másik szintre emeljem a rajzaimat.
ion neculai
|